Now Playing Tracks

Godzilla újra lecsap, 2014-ben. Ez a nagy fenevad most nem az emberek, hanem a radioaktív étekre vágyó ősmutánsok ellen mutathatja meg erejét. A film első fele elmegy, vállalható, aztán jön a FEKETEleves és totál nem látni semmi érdekeset, csak robbanásokat meg meneküléseket. Nagyon gyenge, semmirevaló, kár érte. Az egyetlen pluszpont “Heisenberg” feltűnése volt. 

Ja igen, természetesen Amerika megint megmentette a világot. Hollywood meg egy az egyben lemásolta a Jurassic Park T-Rex-ét. Ez aztán a filmtörténeti pillanat 20 év elteltével…

Értékelésem: 10/3

Ride Along - Pofázunk és végünk. Na azt kellett volna pofánlőni aki szerint Ice Cube főszereplőnek való. Meg aki egyáltalán kitalálta, hogy csináljanak egy olyan filmet, ahol a fekák fényesre nyalhatják a saját s***üket. De most komolyan, mi volt ez a szörnyűség? Nincs bajom a kisebbséggel (vajon tényleg kisebbségnek tekinthetők egyáltalán), de saját magukról ilyen képet hogyan festhetnek le? Az überfaszakirály zsaru meg a kis újonc akit egész nap szivathat, hogy aztán egy oltári baromságban megoldjanak egy évek óta zajló ügyet.

Aha, persze. Felháborító - pedig van benne tényleg egy-két jó poén, de ez sem menti meg ezt a förmedvényt…

Értékelésem: 10/3

A változás maga az ember. És a változás elkerülhetetlen, ahogyan az ember jellemváltozása is. Ennek alapvető feltétele pedig az érzelmek viharos tengere. Ha a vihart megszüntetjük, ha a villámokat elkergetjük, akkor csak egy unalmas és semmilyen vízfelszínt kapunk. Az Equilibrum gyakorlatilag ezt az unalmas vízfelszínt mutatja be: mi történne, ha a béke megőrzése érdekében megszüntetnék az emberi érzelmeket.

A válasz egy szürke, kidolgozatlan akciófilm keretében érkezik, de attól, hogy a víz tiszta, van az a mélység, ahol nagyobb vihar tombol, mint odafent bármikor is. Christian Bale pedig “Gyilkos nyugalom"mal adja tudtunkra a közhelyet: az ember mindig felülemelkedik magán, helyet ad az újnak és a változásnak, még akkor is, ha ez később csak nagyobb veszedelembe sodor mindenkit…

Értékelésem: 10/5

A sejt (The Cell) nem más, mint a Gyilkos vágyak (Extracted) 12 évvel korábbi megvalósulása. Képi jeleneteiben brutálisabb és komolyabb színészeket felvonultató film, mely a Hetedik mintáját követi. Sorozatgyilkosságok, nyomozás, elmélyülés a gyilkos elméjében és annak megfejtése.

A katarzis azonban itt (is) teljesen elmarad. Túlságosan művészi, már-már Salvador Dali stílusú képi világa túlságosan erősen viszi el a filmet abból az irányból, amelyikbe a hullák és kínzások indukálták volna. A kellemes egyensúly felborulása miatt hiába szeretném, nem tudom magasra értékelni. Pedig már csak a későbbi, Azonossággal kapcsolatos előremutatása miatt is megérdemelte volna mindezt.

Értékelésem: 10/6

Vajon tényleg úgy történt minden, ahogyan emlékezünk rá? Vajon a vágyaink, vagy a külső, nem feltétlenül szándékos manipuláció képes megváltoztatni az emlékeinket? Ezen kérdéskör mentén kerülhetünk be egy gyilkos agyába. A gond ott kezdődik, hogy valami probléma lép fel, és a gyilkos emlékek között ragad főhősünk hosszú-hosszú évekre…

Az emberi emlékek ábrázolása, mintha azok nem is a múltban, hanem a jelenben is zajlanának? Miért ne! Érdekes és egy-két technikai jellegű problémán kívül logikusan összerakott kis költségvetésű, mindenféle akciót nélkülöző B kategóriás, 90 perces film a Gyilkos emlékek (ilyen szempontból kicsit PU-239 utánérzetem volt), mégis élvezhető. 

Értékelésem: 10/6

Valóban ez az egy film elmond mindent a Japán kultúráról? Ugyanmár. Márpedig a 47 Ronin újrafeldolgozása ezt állítja. Van itt néhány megboldogult szamuráj, azaz mostmár Ronin, akik nemes bosszút akarnak állni, hogy visszanyerjék becsületüket.

Szépen összehozott, jó kis kalandfilm lett ebből, de azért Japán ennél jóval kiismerhetetlenebb. Összességében nem rossz, többet nyújtott mint vártam, de még így is fura a szám íze, hogy a japánok talán leglegendásabb történetét, melyben a becsület, tisztesség áll főszerepben épp egy amcsi film mutatja be…

Értékelésem: 10/6

A függetlenség napja Amerika óriási ünnepe, július 4-e. Mi, ha nem ez a legtökéletesebb esemény, mellyel a hazához, Amerikához való hűséget prezentálni lehet? Szóval jött ez a film, A függetlenség napja 1996-ban, mely azonban már nem csak a patriotizmust tűzte ki célul, hanem egyenesen a világmegváltást. Melyre természetesen (mint mindig, ki más) csak az úesszáá képes. Szóval légy jó hazafi, legyen neked a legnagyobb vírusod, géped, szerszámod, eszed, kitartásod, tapasztalatod, titkod, vezetőd, önfeláldozásod, kocsid, humorod, házad, hiszen a legnagyobb és legnagyszerűbb államban élhetsz. Sugallja már-már propagandisztikusan felénk.

És mégis képesek vagyunk újból és újból megnézni, ahogy a földönkívüliek megszállják bolygónkat, mi(=USA) pedig visszavágunk nekik. Miért? Mert maga a film jó. Benne van az a drámaiság, az a sci-fi utalás, az a látvány, az a színészi teljesítmény, az a koncepció, ami sikert kovácsolhat világszerte még egy ilyen botrányosan manipulatív filmből is. Dehát ilyen Amerika, és mi így nem szeretjük?!

Értékelésem: 10/7

Megjegyzés: Az értékelésemen módosított az Amerikai Nemzetközi Szövetséges Filmművészeti Unióbizottsági Közgyűlés Rendhagyó Fokozatának Legmagasabb rangú tisztjének elöljárója, kinek nevét a titoktartási szerződés miatt nem tehetem közzé. Így az eredetileg 10/5-nek szánt értékelést a gyermekkori pozitív emlékek és az 51-es körzet megjelenítésének felidézésével képtelenné tettek arra, hogy 7/10-nél gyengébb pontot adjak. Ez viszont pozitív előjel: még ők sem képesek arra, hogy 7-esnél erősebb véleményt facsarjanak ki fáradt agyamból. Szóval a lényeg: nézzétek meg a filmet mert jó, de lássátok azt is, hogy az egyik legpropagandisztikusabb filmművészeti alkotás, mely valaha világrajött.

Ha egy tükör áll egy horrorfilm középpontjában az egyszerre tűnik kicsinyes dolognak és fantasztikus (bár már néhányszor használt) ötletnek. De mire képes egy gonosz tükör? Gyakorlatilag egyetlen dologra: képes megváltoztatni a valóságérzetedet. Márpedig a valóságérzet nem játék, gondoljunk csak a pszichopatákra, a számítógépes játékok és filmek által szennyezett gyermeki agyra, az álmainkban megjelenő furcsa alakokra, a fantáziánkban meglapuló sötét iszonyatra. Azaz valóságos, remek alapkoncepcióval indulunk: egyáltalán tényleg a tükör olyan gonosz, vagy csak ezt is képzeljük? Mely történeti elem a valóság és mely a képzelet? Van-e egyáltalán valóság?

Ebben a kérdésben a múltba való visszaemlékezések és folyamatosan összemosott múlt-jelen kapcsolatok segítenek, azaz van támpontunk az Oculus címet viselő horrorban. Az is hatalmas pozitívum, hogy a főszereplők értelmesek és a mai technológiával akarnak fényt deríteni minderre. Több hátborzongató jelenetével emlékezetes és remek film lett belőle, a tökéletest azonban az utolsó fél óra miatt nem közelíti meg: felfokozott a hangulatod, várod hogy mi történik, és bár nem hagy magadra, olyan hirtelen és egyszerűen történik mindaz, amit másfél órán keresztül felvezetett, ami miatt hirtelen teljesen érdektelenné válik. Az érdektelenség pedig a film halála. Ez nem halt meg, de ahelyett, hogy szárnyaival berepült volna ablakodon és szilánkosra törte volna azt, majd a torkodon lenyomta volna egyre gyorsabb ütemben vergődő szívedet, csak egy bátortalan kopogásra volt képes és pár nap múlva már arra sem emlékszel, hogy a szomszéd kissrác, egy vízvezetékszerelő, vagy akár egy kóbor, iszonyú képeket előidéző tükör volt az…

Értékelésem: 10/6

Élvezhető B kategória? Igen, ilyen is van. De azért sokat segít a dolgon, ha nem öncélú, hanem mondanivalóval is megspékelt alkotásról van szó. A Csillagközi invázió márpedig ilyen. Ironikus, gunyoros, a fasizmust és a náci Németországot kifigurázó film azonban önreflektáló is. A szereplő tini-bálványok széttrancsírozódása, az állampolgárság, mint a leginkább vágyott fogalom egyszerre reflektál önmagára és világítja meg azt: nem biztos, hogy az amerikai katonaközpontúság nem egy leányvállalata a Hitleri érának.

Huh, komoly gondolatok. Mégis ezt váltja ki belőled, ha megnézed a Csillagközi inváziót, a sci-fit, mely olyan rossz, hogy az már jó.

Értékelésem: 10/6

Zombi címszó alatt továbbra is megállíthatatlanok az át- és “fel”dolgozások. Csak az elmúlt évek filmdömpingjében láthattuk a World War Z akciófilmes, a Walking Dead drámai jellegű, vagy a továbbra is magyar cím nélkül létező Cockneys vs Zombies angol humorral történő változatokat. A Dead Snow, azaz a Náci zombik egy kicsit korábbi (2009) adaptáció, mely önmagát sem veszi komolyan, de ez nem is célja. Egyszerűen csak belekiáltja az arcunkba:
- Hé! A zombifilmek meg a tinihorrorok, amikor mindenki sorban meghal nagy blődségek, ne nézd, mert ugyanolyan hülyeség, mint ez a film amit most nézel!

Az önreflexió és 1-2 valóban jó meglátás, jó poén, illetve a viszonylag eredeti náci zombis történet miatt van létjogosultsága, ámbár mégsem egy meghatározó filmélmény. Nem is ajánlom senkinek, csak aki szeretne látni egy zombis-sorbanmeghalós-80asévektrancsírfilmjeit másoló, egy-két ironikus jelenettel tarkított múvit.

Értékelésem: 10/4

eltiron:

ndav1d42:

davedubois:

akurvaanyadatbuttersofficial:

eltiron:

ittsarkanyokvannak:

eltiron:

Pachelbel - Kánon D-mollban

kevés tökéletes zene van a világon, de ez az.

try this

TE JÓ ÉG!

ilyen nincs, bazmeg.

ugyanitt:

https://www.youtube.com/watch?v=ipzR9bhei_o

illetve

https://www.youtube.com/watch?v=3YOYlgvI1uE

http://youtu.be/c1krdb1b4UI

az első kettő után már vártam a rantot, de akkor nesztek http://youtu.be/JdxkVQy7QLM

ez nagyon jó, tényleg.

Nem gondoltam, hogy egy ilyen threadbe pont itt fussak bele… Kicsit más jellegű (Gershwin), de számomra a No.1:
https://www.youtube.com/watch?v=ynEOo28lsbc

Az Amerika kapitány 2: A tél katonája ugyanazt a Marvel minőséget hozza, amit elvártunk tőle, bár intelligensebben és új, nem várt eseményeket is vászonra erőltetve. Nem az év filmje, de méltó a képregényhősök film-dömpingjéhez, kellően akciódús és hiába egy USA-zászlóba öltözött maskarás ember ugrálása, mégis el tud lazítani, ki tud kapcsolni és mivel erre találták ki, ilyen szempontból számomra tökéletes.

Értékelésem: 10/7

E hónapban lett 1 éves a camera-obscura-csibu Tumblr oldal. Az elmúlt évben sok-sok filmélményt próbáltam átadni rövidebb-hosszabb bejegyzések formájában. Pár hónapja már kereshetőek a filmek a honlap oldalsó sávjában évszám és típus alapján is. Remélem szívesen olvastok, és titkon bízok benne, hogy filmajánlóim segítenek az esti mozi kiválasztásához.

Most azonban elértünk nem csak az első évhez, hanem a 200. bejegyzéshez is. Ennek megfelelően a 100. bejegyzésben elindított hagyományt folytatva, most A kétszáz éves emberről osztanám meg gondolataimat. Az 1999-ben készült, Isaac Asimov történetét feldolgozó film nem másról szól, mint arról, hogy a közeli jövőben egy robot mesterséges intelligenciájának köszönhetően olyan tulajdonságai alakulnak ki, melyek csak az emberre jellemzőek (pl. kreativitás, művészi készség). Ez arra ösztönzi gazdáját, hogy fejlessze, lehetőséget adjon neki a kibontakozásra. Egy kétszáz éves útra lépve a bádogember végül hús-vér “robottá” válik. De hogy egy robotból válhat-e igazi ember, lehet-e valóban szerelmes, elviselné-e ezt társadalmunk és mi is pontosan a szabadság? Ezekre a kérdésekre keressük a választ.

Az egyébként kicsit lassúcska film nélkülöz minden akciót. Tényleg a robotról szól minden. Nincs lövöldözés, nincs futkározás, ellenben van egy robot, akit nem mellesleg a nemrég elhunyt Robin Williams alakít - kiválóan. A kétszáz éves emberben az tetszik igazán, hogy képes úgy elmélyíteni a nézőt, hogy ő maga megkérdőjelezhetetlen választ ad kérdéseire. Bár nem mindent magyaráz meg, mégsem hagy nyitott kérdést. Nyújt egy alternatívát, de értelmes, logikus módon vezeti végig a nézőket - még ha nem is mindent magyaráz meg.

Kicsit mégis olyan mesésnek tűnik az egész. Fájdalmasan kimaradt a jövő társadalmának elemzése, és az ember által a robot felé kimutatott érzelem is jóval kisebb jelentőséget kap - holott a robot élete igazából nem is önmagáról kellene, hogy szóljon, hanem arról, hogy rámutasson az ember életére, a születéstől a halálig tartó útjára. A robot életének csak egy olyan fő szálnak kellene lennie, ami ahhoz segít, hogy megértsük az emberi életet, hogy végiggondoljuk saját éveinket. Mert így csak egy robotról szól az egész, aki egy programozási hiba miatt annyira ember akar lenni, hogy ezért mindent felad. A néha műdrámának, hatásvadásznak tűnő jelenetek sem a pozitív oldalt erősítik, de annyira azért nem lógnak ki a filmből.

Összességében egy elgondolkodtató, jó kis sci-fi ez, de vannak súlyos hiányosságai. Ettől függetlenül abszolút a nézhető kategória.

Értékelésem: 10/6

Nem is tudom mi a rosszabb: ha a szüleid gyerekként eltiltanak attól a mesétől amit legalább tízszer megpróbáltál végignézni, de már csak a vágy és néhány képkocka halvány emlékképe él emlékezetedben (meg az a tv amihez még nem létezett távirányító, csak egy hatalmas gomb az elején); vagy az, ha felnőttként megnézve a filmet hatalmasat csalódsz benne (ráadásul még az is kiderül, hogy szüleidnek igaza volt…)?

Én mindkettőt átéltem, legalábbis a G.I.Joe - A mozifilm kapcsán. Ez az 1987-es amerikai rajzfilm egy halom fura katonát állít szembe egy másik halom fura szerzettel, akik inkább emberszerű állatok, mint állatszerű emberek. A rajzfilmsorozatot egyébként nagyon jól kiegészítő, sőt, Kobra-parancsnokkal kapcsolatban komoly csavart is tartogató egész estés animáció azonban nem szól másról, mint a zsírkirály fegyverekről, a még királyabb járgányokról és a még királyabb csatákról (amik előtt persze mindig kiabálni kell, hogy Kommandóóóó). Ööö asszem értem mit szerettem benne gyerekként. Mai fejjel viszont nem igazán tudott lázba hozni. Ahhoz túl üres. Ez van.

Értékelésem: 10/4

A dinoszauruszok világa rendkívüli erővel bír, szabadjára engedi fantáziánkat, hiszen ezek valóban létezhettek, nem csupán mesebeli világok hősei. A Jurassic Park pedig nem tesz mást, mint bemutatja, mi lenne, ha újraalkothatnánk őket. A ‘93-as klasszikus hihetetlen technológiával és mondanivalóval bír, még mindig megállja a helyét és lebilincselő módon mutatja be egy dínópark felemelkedését, és bukását.

Maga a film egy érdekes átmenetet képez a ‘90-es évek boldog-kedves-mosolygós családi filmjei és a ‘80-as évek menekülős horrorai között. Bár itt horrorról nem beszélhetünk (még akkor sem, ha halálesetekre bizony számítani kell), mégis félelmetes, főleg a film tetőpontja, mely érdekes módon nem a T-Rexre, hanem a Velociraptorra hegyezi a hangsúlyt. E műfaji keveredés ellenére mégis jó filmet látunk, mert a rendezők tudták, hol van a határ, a “nehezebb részek” után pedig hagytak megnyugodni, szusszanni egyet. 

Bár a film igen komoly választ ad arra, hogy az emberek igenis hagyják békén a természet erőit és ne hívjuk ki magunk ellen a sorsot - de azért nem titok, ha bevalljuk: mi is szívesen elmennénk egy ilyen “állatkertbe”!

Értékelésem: 10/8

Személyes megjegyzés: az első kép főszereplője: Malcolm!

To Tumblr, Love Pixel Union